“A Kopasz énekesnő szereplői banális dolgokat beszélnek, mondanak. De nem azért írtam a darabot, hogy kritizáljam szavaik banalitását:nem, egyáltalán nem. Amit mondtak, nem tűnt banálisnak számomra, hanem a legnagyobb mértékben megdöbbentőnek és rendkívülinek.
Egy vígjáték született, bár a kezdeti érzés nem volt vígjáték. Erre a kiindulópontra több dolgot is ráoltottak: a világ furcsaságának érzését, az emberek által beszélt nyelvet, amely számomra ismeretlenné vált, a tartalmuktól megfosztott fogalmakat, a jelentőségüktől megfosztott gesztusokat, a színház paródiáját, a társalgási klisék kritikáját.
Azt mondtam magamnak, hogy a legegyszerűbb elemekből kiindulva: a számtanból, a számtan ábécéjéből, ha szabad így mondanom, lehetne egy darabot csinálni. A burleszket a végsőkig feszegetni. Itt egy száraz, észrevétlen botlás, és máris a tragédiában találjuk magunkat. Ez egy trükk. A burleszkből a tragédiába való átmenetet úgy kell megtenni, hogy a közönség ne vegye észre. A Kopasz énekesnő szereplőinek nincs mondanivalójuk egymás számára, de erről egyfolytában fecsegnek”. (Eugèn Ionesco)